1. rész

Hogyan lettem titkosszolga?

10 éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy én bizony, lesz ami lesz, detektív leszek. Nagyon érdekelt ez a szakma, és úgy gondoltam, hogy engem a jóisten is nyomozónak teremtett. Nem is lehetett a későbbiekben ettől a szándékomtól eltéríteni, bár a család férfi tagjai állítólag mindent megtettek ennek érdekében. Bizonyára közre játszott ebbe az akkoriban a televízióban vetített „Angyal-filmek” is, ha még emlékszik valaki Simon Templar-ra (Roger Moore főszereplésével). Ha csak tehettem, soha nem mulasztottam el ezeket a filmeket megnézni, és az elejétől a végéig végig izgultam őket, és nagyon imponáló volt, hogy minden rejtélyt megoldott, bár igaz, ő nem hivatásos nyomozó volt.

Ebben az időben – az 1960-as évek elején - az Erdőgazdaság szolgálati lakásában laktunk, amelyet Apám kapott, aki ott volt motorszerelő. Az udvarban négy szolgálati lakás volt, és ebből csak az egyik szomszédnál, Almásiéknál volt egy Kékes televízió. Esténként – ha valami jó műsor volt, itt gyülekeztek a szomszédok. Az egyik zsíros kenyeret, vagy süteményt hozott, a másik esetleg egy üveg bort, és így zajlott esténként a tv. nézés. Később mi is vásároltunk egy Alba Regia televíziót, az már nagyképernyős volt, így a kollektív tv. nézés átkerült hozzánk.

Nagyon jó kis lakóközösség jött össze az udvarban, igazi jó szomszédság volt. Almásiéknál két fiútestvér volt, egyik velem egy idős, és egy két évvel idősebb bátyja, és Hagymásiék velem egykorú lánya, Kati. Mi gyerekek pl. nagyon szerettük a közös szalonnasütéseket. Ilyen alkalmakkor esténként a tűz mellett sokáig elbeszélgettek a felnőttek, mi meg körülöttük játszottunk, vagy a beszélgetésüket hallgattuk.

Később a Katiék elköltöztek, és helyükre egy nyugdíjas házaspár K. Béla bácsiék költöztek.

Szép idők voltak.

Aztán 1973 késő őszén, egyik napról a másikra a négy családot – és még a közvetlen közelben lakó másik hármat - 24 óra alatt szükséglakásokba költöztették. Kiderült ugyanis, hogy a lakások alatt egy kiterjedt pincerendszer van, és a lakások nagyon életveszélyessé váltak.

Érdekessége a dolognak, hogy a váratlan kiköltöztetés előtt 1-2 héttel ugyancsak volt egy szalonnasütés az udvarban, ahol szinte mindenki megjelent, sőt a közvetlen közelben lakó családok is ott voltak, még a mellettünk lakó körzeti orvos és felesége is, akik addig még nem vettek részt ilyen közös „vacsorán”.

Mintha csak búcsú bankett lett volna…

Nagyapáim – és persze apám is – azt szerette volna, ha „tisztességes iparos ember” lesz belőlem. Azt még elérték, hogy a gimnázium helyett szakközépiskolába menjek elektroműszerész szakra, de a barkácsolás később csak hobbi maradt, én meg meneteltem tovább a rendőri munka felé.

Apai nagyapámnak Egerben a Dobó utcában volt egy kismotor és kerékpár szerelő műhelye, ahol nagyon gyakran megfordultam, mert hol a kerékpárommal, hol a Komár, majd a Simson Star motorommal akadtak apró műszaki problémák. Ilyen esetekben gyakran nagyapa csak azt mutatta meg, hogy hol vannak a szerszámok, de megjavítani a „gépet” már nekem kellett, - persze ha elakadtam, segített, vagy ha valamit elrontottam, megmutatta, hogyan kell megcsinálni. Jó tanuló évek voltak ezek, bár akkor kicsit haragudtam érte, hogy minden betévedőnek megjavították az elromlott gépeit, csak nekem nem.

Nagyapám készítette nekem az első motoromat is 6 éves koromban, ami egy méretemnek megfelelő kerékpár vázba szerelt Dongó motor volt. Minden olyan volt, mint az igazi motorokon, benzintank, gáz, fék, stb. A vár alatti utcákban riogattam vele a járókelőket.

(Én és a Dongó motor.)

Később, 1968 végén, vagy 69 elején, kaptam egy Komár motort, ez már „komoly” motornak számított, nagyon sok kirándulást tettem vele, de a mindennapokban is ezzel közlekedtem, és jártam iskolába.

(Ilyen volt a motorom.)

 

Anyai nagyapám cipészmester volt. Az ő műhelye és cipőboltja a belvárosban a patak parton állt a háború előtt, de az államosítás elvitte, így aztán élete végéig a konyha sarkában kialakított kis műhelyben sarkalta és talpalta a cipőket, vagy készített gyönyörű szép újakat. Esténként sokszor üldögéltem mellette, és néztem, ahogyan sarkalja, varrja, kalapálja a cipőket.

A gimnáziumi évek voltak életem talán legszebb évei. 1968-ban a Dobó István Gimnáziumban kezdte az elektroműszerész osztályunk az évet, majd amikor 1970-ben elkészült a Gép- és Műszeripari Szakközépiskola impozáns épülete, oda lettünk költöztetve több más osztállyal együtt, és a két iskola különvált.

Az osztályban 48 fiú volt, és mindannyian le is érettségiztünk, hála Kugler Béla osztályfőnökünk szigorú, és kitartó nevelésének.

Micsoda évek voltak!

 

Egyik házibuli érte a másikat, kerékpárral, később motorral jártunk a környékre a Bükk-be kirándulni, gyakori vendégek voltunk Felsőtárkányban, Szilvásváradon, és más kiránduló helyeken. Az osztályban szinte minden második fiúnak volt motorja, így szinte ha kellett, az egész osztály egyszerre el tudott indulni. De mentünk vonattal, busszal, fociztunk, Omega, Illés, Metró koncertekre jártunk, szombat esténként az Eger Szálló Hall-jában táncoltunk, csajoztunk megállás nélkül. Hol az Orient presszóban, hol a Dobosban, hol az Unicornis, vagy a Zöld Pecsét bárban üldögéltünk, és csajoztunk, csajoztunk és még egyszer csak csajoztunk.

A gimnázium első évétől kezdődően öten voltunk barátok; Gyula, Gyuri, Zoli és én egy osztályba jártunk, de Géza barátunk Salgótarjánban gépipari technikumba járt. Persze szombatonként már csatlakozott hozzánk, és bepótoltuk a hét közben elmaradt beszélgetéseket. Ez a barátság a fiúkkal a mai napig megmaradt, rendszeresen találkozunk egy-egy vacsorára, beszélgetésre, vagy egy kiránduláson.

Sajnos Géza barátunkat egy rövid ideig tartó súlyos betegség után három éve elragadta a gyilkos kór, így ő már a találkozásain alkalmával az örök vadászmezőkről mosolyog ránk egy pohár sörrel a kezében.

(Géza, 2009 szeptemberében, egy közös kirándulásunkon.)

Felesége engedélyével.

Ha Egerből a 25-ös úton a Bükk felé haladva elhagyjuk Almárt, kb. 800 méterre balra van egy kis lejárat az erdőbe, amely kb. 100 méter után a patak parton ér véget. A parton egy kis tisztás van, ahol elfér pár motor. Esténként gyakran itt beszélgettünk egy kis tűz mellett barátaimmal néha késő éjszakáig, és cseréltük ki világmegváltó gondolatainkat.

Egyik alkalommal kölcsön kértük Apám Danuviáját, amit Gyula barátom vezetett, és így a Danuviával és s Simson Stár-al egyszerre négyen tudtunk elmenni kirándulni.

 

(Ilyen motorok voltak. A felső képen lévő Simson a jelenlegi motorom.)

Bélapátfalván, Szilvásváradon voltunk, és délután indultunk vissza, amikor egy hirtelen jött nyári záporba futottunk bele. Tardosnál a patak parton volt egy régi vízimalom, ahol abban az időben még lakott egy idős házaspár, ide kéredzkedtünk be az eső elől. Szívesen fogadtak, megszárítkoztunk egy kicsit, aztán amint az eső elállt, indultunk volna tovább. Igen ám, de a Danuvia nem akart beindulni. Hiába húztuk-vontuk, rugdostuk, úgy beáztak az elektromos részei, hogy nem tudtuk életre kelteni. Pedig nekünk haza kellett jutnunk valahogyan.

Nem sokkal ezt megelőzően barátaimmal egyforma nadrágszíjat csináltattunk a farmerjeinkhez egy szíjgyártónál Egerben. Jó széles, masszív darabok voltak, nagy csattal, a kor akkori divatjának megfelelően. Nagyapám, amikor meglátta az elkészült nadrágszíjat, azt mondta, hogy ez nem nadrágszíj, hanem lószerszám. (Ma is meg van, és néha motorozáskor használni is szoktam.)

(Nadrágszíjam, - ma is szolgálatban a motorozások alkalmával.)

A Gyula barátom és az én nadrágszíjamat összekapcsoltuk, a csatos végét ráakasztottam a Simson csomagtartójára, a másik végét pedig Gyula odafogta a Danuvia kormányához, és így vontattam haza a motort, összesen négy személlyel. Az út kb. 10 km. volt, de gond nélkül megtettük, és épségben hazaértünk.

A gimnázium vége felé beadtam a jelentkezésemet a BM. Tartalékos Tisztképző Iskolába, és vártam, hogy ott folytathassam a tanulmányaimat. Legnagyobb bánatomra azt az értesítés kaptam, hogy nem vettek fel.

Izgatottan kerestem fel barátom édesapját O. Illés r. alezredest, aki abban az időben a városi- és járási rendőrkapitányság vezetője volt, és kértem, hogy segítsen. Először is jól megszidott, hogy miért nem szóltam előbb, de aztán megígérte, hogy ha tud, segíteni fog. Pár nap múlva elmondta, hogy a következő évre talán sikerül bekerülnöm az iskolába, addig viszont keressek magamnak valami munkahelyet. No ez nem volt egyszerű…

Atyai unokabátyám közbenjárására a helyi kórháznál helyezkedtem el, mint elektroműszerész. Nem lett volna rossz munka, ha nem egy Zoli nevezetű kollega mellé rendel a sors, aki folyamatosan részeg, és engem is mindig azzal nyüstöl, hogy menjek vele inni. Én inkább motorozni szerettem, és köztudott, hogy a kettő nem fér meg együtt, így aztán állandó konfliktusok voltak köztünk. Pár hónap elteltével meguntam, és eljöttem a kórháztól.

Mivel Egerben mi voltunk az első elektroműszerész osztály, úgy gondoltuk, hogy majd mindenki utánunk fog kapkodni, mert ez a szakma abban az időben volt fellendülőben. Sajnos nem így történt.

Hetekig kerestem munkahelyet, gyárról, gyárra, üzemről üzemre jártam, sehol nem kellettem.

Egyik nap, amikor reggel ismét a városba indultam munkát keresni, Anyám átadott két csekket, és a szükséges pénzt, hogy azokat fizessem be a helyi OTP-be. Amikor mentem be, a két ajtó között a falra ki volt téve egy tábla, amelyen az alábbiak voltak: 1 szoba, igazgató, 2. szoba, igazgató-helyettes, stb. a végén az utolsó szoba; elektroműszerész. Egy OTP-be van elektroműszerész? Ez nekem akkor újdonság volt!

A csekkek befizetése után megcéloztam az 1. sz. szobát – igazgató! – és a titkárságra belépve határozottan közöltem a titkárnővel, hogy az igazgató úrral szeretnék beszélni. Próbálta tőlem megtudni, hogy mi az oka látogatásomnak, de én hajthatatlan voltam, és közöltem, hogy azt csak az igazgató úrnak mondhatom el.

Ez hatott, és pár perc múlva V. József igazgató hatalmas szobájában álltam, amikor a titkárnő diszkréten becsukta mögöttem az ajtót. V. úr kikerekedő szemekkel mért végig. Nem volt ő abban az időben hozzászokva az ilyen látogatókhoz. Nála öltönyös urak, kiskosztűmos hölgyek voltak járatosak, nem ilyen éppen majdnem 20 éves, farmeros-dzsekis fiatalemberek tették tiszteletüket.

Miben segíthetek…hogy is hívják?

-         Ormossy Kálmán - vágtam rá.

-         Láttam kiírva a bejáratnál, hogy van Önöknél elektroműszerész, és gondoltam, megkérdezem, nem kellene- e még egy, mert elektroműszerész a szakmám, és éppen munkát keresek – válaszoltam.

Az igazgatóba megállt a levegő. Először szerintem fel sem fogta, hogy mit akarok, annyira meglepődött, de aztán visszatért az arcába az élet, és ezt mondta:

-         Jelenleg nem tudom, hogy szükségünk van- e elektroműszerészre, de holnap délelőtt jöjjön vissza, akkor majd megmondom.

No ismét egy munkahely, ahova nem vesznek fel. Ide, az igazgatóhoz sem engednek be engem még egyszer.

Azért másnap – mivel az időmbe nagyon belefért – visszamentem, és bekopogtam a titkárságon.

-         Csókolom az igaz… nem tudtam végig mondani.

-         Jöjjön csak, az igazgató úr már várja.

Most nekem ment ki a vér az arcomból. Hogy engem? Vár az igazgató? Mi van?

Beléptem az igazgatói irodába. V. úr felállt az asztaltól és elém jött, majd szólt a titkárnőnek, hogy azonnal küldje be az Erzsikét. Mint később kiderült, ő volt a személyzetis.

-         Üljön csak le fiatalember. Úgy gondoltuk, hogy felvesszük ide magát, és kérem intézzék el a szükséges papírokat, - fordult oda az igazgató, az időközben belépő Erzsikéhez. – Hétfőn reggel tud kezdeni?

Kezdtem semmit nem érteni.

-         Persze, hogyne. Mikorra kell jönnöm? – dadogtam.

-         Háromnegyed nyolc körül jó lenne, ha megérkezne. Sajnos még egy elektroműszerészre nincs szükségünk, ügyviteli alkalmazottnak vesszük fel, hétfőn reggel a személyi- és áruhitel osztályon fog kezdeni, Dr. A. Oszkár osztályvezetőnél. És még valami: Kérem, öltöny-nyakkendőbe jöjjön, véletlenül se farmerban.

-         Igazgató úr kérem, én nem értek a pénzügyekhez, azt sem tudom mi az az ügyviteli alkalmazott, én elektroműszerész vagyok! – próbáltam menteni a helyzetet.

-         Ne törődjön vele, majd itt megtanulja – zárta le a beszélgetést az igazgató.

A személyzetis Erzsikével kijöttünk a szobából, és kitöltöttem a szükséges nyomtatványokat. Közben végig azon gondolkodtam, hogy most akkor ki bolondult meg; én, vagy ők? Nem értettem semmit, de volt munkahelyem, és ahogy körbenéztem az ügyféltérben megállapítottam magamban, hogy nagyon sok csinos lány dolgozik itt, biztosan nem fogok unatkozni.

Évekkel később tudtam meg, hogy V. igazgató úr miért is vett fel engem az egri OTP-hez.

Az történt, hogy amikor először nála jártam, távozásom után felhívta a barátom édesapját, a már említett O. Illés, rendőrkapitányt, - akinek a vezeték neve ugyan az volt, mint az enyém, de nem voltunk rokoni kapcsolatban - és a következő beszélgetés zajlott le közöttük:

-         Illéském! Miért nem mondtad, hogy a fiad ide akar jönni dolgozni?

-         Az én fiam?? A fiam Kalocsán katona, az év végén kezdi az egyetemet. Ki adta ki magát az én fiamnak?

-         Nem mondta, hogy a fiad, csak azt hittem a neve alapján, meg a Te fiad is kb. ennyi idős…

-         Hogy nézett ki az a fiú?

Az igazgató pontosan leírt, és a teljes nevemet is megmondta.

-         Ja, az rendes gyerek, a fiam barátja, ha van helyed vedd fel – válaszolta O. illés.

Nos kérem, így lettem az OTP-nél ügyviteli alkalmazott. Az itt töltött idő kalandjait majd egy külön fejezetben fogom megírni.

Amikor több hónap múlva az igazgató úrnak bejelentettem, hogy felvettek a BM. Tartalékos Tisztképző Iskolába, a következő ajánlattal állt elő:

-         Kérem, fontolja meg; én elintézem, hogy soha nem kell katonának mennie, és a lehető legrövidebb időn belül beiskolázom a számviteli főiskolára. Az ha elvégezte, azonnal a Hálózati Osztályra kerül K. Feri bácsi, osztályvezető mellé. Ő rövidesen nyugdíjba megy, addig Ön beletanul, és aztán átveszi az osztály vezetését.

No nézzük csak. Most vagyok 20 éves, mondjuk négy év alatt elvégzem a főiskolát, rá egy évre osztályvezető leszek, a hálózati osztályon, ami a legfontosabb osztályok egyike, gyakorlatilag a belső ellenőrzés. És még mindig csak 25 éves leszek, - nem rossz ajánlat.

De kérem, én detektív szeretnék lenni, - válaszoltam az igazgatónak.

Az iskolára való bevonulásom előtt az igazgató úr még egy kísérletet tett arra, hogy lebeszéljen a BM iskoláról, de nem járt eredménnyel.

1973. szeptember első napjaiban Körmenden, a határőr laktanyában megkezdem az iskolát. Ennek két évéről is külön fejezetben szeretnék majd megemlékezni.

 

A BM. Tartalékos Tisztképző Iskolát 1975-ben végeztem, mint alhadnagy. Az utolsó év vége felé mindenki kereste a helyét, hogy milyen osztályon, melyik kapitányságon fog dolgozni, hol tudják fogadni. Én nagyon szerettem volna az un. „helyszínes” bűncselekmények felderítéséhez, vagy az ifjúságvédelemhez kerülni, ez a két bűnügyi terület izgatott a legjobban. Egerben születtem, minden rokonom, ismerősöm egri volt, így hát természetes volt, hogy megyek vissza Heves megyébe. Fel is kerestem a Heves megyei Rfk. személyzeti vezetőjét, és jeleztem, hogy szeretnék tanulmányai befejezését követően visszajönni Egerbe, és ha lehet, már az év végi gyakorlati időt is itt tölteném. A válasz elkeserítő volt; nem csak Egerben, de a megyében sincs egy hely sem…

Lógó orral mentem vissza este az iskolába. Az ügyeletes tiszt éppen az osztályfőnököm, B. Géza fhdgy. volt, aki azonnal észrevette, rajtam, hogy valami nem stimmel. Elmondtam neki, hogy nem tudnak fogadni Egerben, fogalmam sincs, mit tegyek.

Az osztályfőnököm jól hátba vágott, majd nevetve azt mondta:

- Ne búsulj Ormossy, majd szerzek én neked itt Pesten egy jó helyet!

- De én nem akarok Pesten maradni, nagy nekem ez a város, nem ismerek senkit, minden barátom, rokonom Egerben van, nem érezném itt jól magam, - válaszoltam.

- Most rendőrtiszt akarsz lenni, vagy sem? – kérdezte az osztályfőnököm. Heves megye nem tud fogadni, hova akarsz menni? Pest mégiscsak Pest!

- Hát, próbáljuk meg - válaszoltam, de már akkor azon törtem a fejemet, hogy ha szerez is nekem egy helyet az osztályfőnököm, az első adandó alkalommal, ha üres hely lesz Egerbe, azonnal átkérem magam.

Pár nap múlva a Pest megyei Rfk. Aradi utcai portáján kerestem Dr. B. János r. alezredest, akihez a Géza irányított. Szobájába lépve katonásan jelentkeztem. Rövid ideig beszélgetett velem, családomról, terveimről. Én természetesen mélyen hallgattam arról, hogy minden vágyam, hogy visszakerüljek Heves megyébe. A beszélgetés végén közölte, hogy a nyári gyakorlatra odavesznek, és annak letelte előtt döntenek arról, hogy véglegesítenek- e. Eljövetelem előtt még megkérdeztem:

- Melyik osztályra fogok kerülni?

- III/III volt a válasz. Aha… III/III tehát állambiztonsági szolgálat, belső elhárítás. Hát, nem voltam feldobva. Hol van már ez a Simon Templártól? Helyszínes bűncselekmények, ifjúságvédelem, mindkettő olyan távolinak tűnt. No, nem baj, csak hivatásos állományba kerüljek, aztán meg megyek én innen hamarosan haza, addig meg valahogy majd csak kibírom, - gondoltam.

A gyakorlat leteltével véglegesítettek, operatív tiszt lettem.

Az első pillanattól azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnék Egerbe kerülni, de nehéz volt abban az időben elszakadni az állambiztonsági szolgálattól, nem is sikerült nyolc évig.

 

Folytatása következik.

2015.01.10.

Oldal: 1. rész. Hogyan lettem titkosszolga?
Ormossy F. Kálmán - © 2008 - 2024 - ormossy.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat