Ormossy F. Kálmán

Ko(ó)rtörténetek, történések az elmúlt hatvan évben - saját szemszögemből.

 

KO(Ó)RTÖRTÉNETEK

Fejezetek egy élettörténetből, az elmúlt hatvan évből

 

Előszó

 

1985. október 31. Csütörtök. Borongós, hűvös október-vég. És egy sok évig tartó álom vége is. Egy kb. tíz éves koromban keletkezett álomé, amely arról szólt, hogy elhatároztam, hogy nyomozó leszek. Ha törik, ha szakad. És e mellett az elhatározása mellett végig kitartottam. Igaz, közben voltak eltévelyedéseim, néha egy kicsit elektroműszerész, vagy színész szerettem volna lenni, de mindig visszatértem az eredeti elképzeléshez; nyomozó leszek.

 

1985-ben 32 éves voltam.

És már 32 évesen annyi ismeret, tapasztalat és információ birtokában, amelyeket egyes emberek talán egész életükben sem gyűjtenek össze. Olyan ismeretek birtokában kértem a rendőrségtől való leszerelésemet, amelyek aztán – ha akartam, ha nem – egész további életemet is – szinte a mai napig - meghatározták.

 

1985 októberében, azon a borongós, de nem túl hűvös napon léptem ki a rendőrség kapuján, és váltam egyik pillanatról a másikra rendőr főhadnagyból tartalékos rendőr főhadnaggyá, és váltam hivatásos állományúból polgári személlyé. (Hogy aztán a következő hat-nyolc év során hányszor, és milyen tartalékos lettem, hányszor küldtek el, majd vettek vissza a tartalékos állományba, arról majd később bővebben is írni fogok.)

Leszerelési kérelmemet még a nyár folyamán, - ha jól emlékszem júniusban - adtam be. Az indoklásban korrektül megjelöltem, hogy leszerelésem oka az, hogy a jövedelmemből a családomat nagyon nehezen tudom eltartani, folyamatosan úgymond elsejétől elsejéig élünk. Feleségem pénzügyi előadó volt egy vállalatnál, nagyobbik fiam 4, kisebbik 1 éves. Kilátásom sem volt arra, hogy életkörülményeimen javítsak.

Abban az időben a rendőrség hivatásos állományú tagja semmilyen mellékfoglalkozást nem folytathatott, - kivéve a tudományos, vagy kulturális tevékenységet – mellékjövedelme nem lehetett. Ennek még csak a gyanúja is fegyelmi eljárást vonhatott maga után. Voltam is nagy gondban, amikor egy közeli ismerősöm megkért arra, hogy segítsek már a fiának egy vasárnap délelőtt. Soroksáron, egy idősebb, egyedülálló néni kertjében kellett kivágni egy fát, amely már a szomszéd kertjébe is átnyúlt. Az ismerősöm fia elvállalta a fa kivágását, abban bízva, hogy a barátja majd segít neki, de időközben a barátja beteg lett, és nem volt, aki segítsen. Egyedül meg ugye egy fát kivágni, nem kis munka. Ismerősöm 2.000 forintot ajánlott fel a vasárnap délelőtti munkáért, ha segítek a fiának. (Az akkori havi fizetésem 7.400 forint volt.) Rövid gondolkodás után elvállaltam azzal a feltétellel, hogy senkinek nem tesz említést az esetről. Vasárnap délben, amikor a favágásból hazamentem, nagyon boldog voltam a 2000 forint miatt, de utána még hetekig azon izgultam, nehogy kiderüljön az eset, mert az fegyelmi fenyítést vonhatott volna maga után.

1985-ben aztán megjelent egy nem túlzottan reklámozott miniszteri parancs, hogy a hivatásos állomány tagjai részére is az illetékes parancsnok engedélyezhet mellékfoglalkozást, - ez jellemzően pénzkísérési- őrzési feladatokban merült ki. Én is kértem ilyen engedélyt, - nem adták meg, és még jól meg is szidott a főnököm, hogy nekem milyen anyagias a szemléletem…

 

De maradjunk ott, hogy beadtam a leszerelési kérelmemet.

Hát, mit mondjak, ez nem nagyon tetszett az akkori rendőri vezetőknek. Nem is terjesztették fel azonnal a kérelmemet a Belügyminisztériumba. (Akkor még a belügyminiszter írta alá a leszerelési parancsot.) Próbáltak meggyőzni, hogy maradjak, - talán még kapok egy kis fizetésemelést is. Főnököm még azt is javasolta, hogy menjek még el egy kis szabadságra, és gondoljam meg a dolgot. Nem tettem. Éppen akkor jöttem vissza két hetes szabadságról, és pont ez volt a baj. Ekkor került az az utolsó egy csepp is, abba a bizonyos pohárba. De ne vágjunk a dolgok elébe…

 

Október végén megérkezett a leszerelési parancsom.

A hónap végén - 31-én - leadtam a felszerelésemet, irataimat, ügyirataimat, igazolványomat, fegyverzetemet. Az előző napon még az esti órákban is a szobámban ültem az írógép előtt, és jelentéseket „gyártottam” a még nálam lévő ügy- illetve ügynök dossziékba, hogy az a kollegám, aki utánam az iratokat megkapja, minden szükséges információ birtokában legyen. És nagyon szomorú voltam. Szomorú, mert egy olyan szakmát, egy olyan hivatást kellett otthagynom, amelyet nagyon szerettem, szívvel-lélekkel - és egyesek szerint nem is rosszul – tettem, csak azért, mert nem tudtam az ezért kapott pénzből eltartani rendesen a családomat.

Pedig nem voltak nagy igényeink, egy másfél szobás panelban laktunk a X. kerületben, volt egy 9 éves Trabantunk, és egy évben egyszer, egy hétre elmentünk sátorozni a Balatonra. Azért kellett otthagynom imádott szakmámat, mert esetleg 28.-án már vagy a szüleim, vagy anyósomék adtak pár száz forintot, hogy elsejéig minden rendben legyen. És mi lesz, ha ők nyugdíjasok lesznek? - gondoltam. Akkor talán nekem kellene segítenem, de miből? Mert ugye arra esély sem volt, hogy a fizetésünk normális ütemben emelkedni fog.

Nagyon jól kihasználta az akkori belügyi-rendőri vezetés azt, hogy a rendőrségnél az emberek abban az időben nem csak a pénzért dolgoztak, hanem azért, mert szerették azt a fajta munkát csinálni, és ahhoz értettek, és nem az volt az elsődleges szempont, hogy ezért a munkáért mennyi fizetést kapnak. Voltak páran szerencsések az akkori kollegáim közül, akiknek ha csökkentették volna a fizetését, akkor is maradtak volna. Megtehették, mert a feleségük, vagy más családtagjuk keresett annyit, hogy nem számított, hogy ő elsején mennyit visz haza. Hát én sajnos nem voltam ilyen szerencsés.

Amikor hivatásos állományú rendőrtiszt lettem, (22 éves voltam, és alhadnagy!) az osztályvezetőm megkérdezte:

- Mennyi fizetést szeretne?

Nem tudtam rá válaszolni, mert fogalmam sem volt, hogy egy kezdő rendőrtiszt mennyi fizetést kap.

– No, akkor másképpen kérdezem – mondta. – Mennyi fizetés kellene magának ahhoz, hogy egy hónapig normálisan megéljen?

Pár másodpercig gondolkodtam – gyorsan összeadtam a fix kiadásokat, albérlet, ebédjegy, reggeli meg vacsora is kell, no aztán tegyünk hozzá még egy-két korsó sört – hát úgy 2-2.500 forint – válaszoltam.

(A tiszti iskola előtt, mint OTP ügyviteli alkalmazott, 1.500,- forintot kerestem havonta, és volt osztálytársaimtól tudtam, hogy mint szakmunkások max. 2.000,- forintot kerestek akkoriban.)  Az osztályvezetőm csodálkozva rám nézett, és azt mondta:

- No jó. 4300 forint alatt biztosan nem lesz, mert az a kezdő fizetés.

(Az albérletem 800,- forint volt havonta, annak a felét is megkaptam hozzájárulásként.) Hát ennyit tudtam én akkor a havi fizetésről.

Tíz év múlva aztán már sokkal többet.

 

De még mindig maradjunk annál a borongós október végi napnál.

Abban az időben, ha valaki elment az osztályról vagy kapitányságról, - bármi is volt az oka, leszámítva a fegyelmi ok miatti leszerelést – természetes volt, hogy az utolsó napon, munkaidő végeztével vendégül látta kollegáit egy pohár italra. Gondolom nincs ez másképpen ma sem. Akkor is így történt, és én is meghívtam kollegáimat, hogy a munka befejezése után maradjanak még egy pohár italra. Én egész nap a leszerelésemmel, a felszerelési tárgyaim leadásával voltam elfoglalva, és délután az irodámba visszafelé menet vettem pár üveg italt, de már nagyon a munkaidő vége felé értem vissza az osztályra. Az asztalomon, egy jegyzetblokkból letépett lapon, a következő üzenet fogadott:

„Feri! Sajnos nem tudtam tovább várni! Minden jót, és bírd ki, ha hiányozni fog.

85.10.31. (16.00-16.20) Tóni”

A jegyzetlapot ma is őrzöm, szobám falára van kiszúrva.

Hát igen… a későbbi időkben ez volt a nagyon nehéz. Az előző, több mint tíz évben végzett munka hiányát kibírni. Később számtalanszor mentem el nap közben, vagy esténként a volt irodai szobám ablaka alatt, és mindig nosztalgiával gondoltam az ott eltöltött időkre. Néztem, hogy néha még este 9-10 körül is világított a lámpa, és igen, irigykedtem egy kicsit… igen, az életem egy darabja maradt ott az ablak mögött.

A további írásokban bepillantás engedek olvasóimnak a 70-es 80-as évek világába a saját tapasztalataim, megélt történeteim alapján.

Kérem, fogadják szeretettel, olyan szeretettel, amilyennel én írom ezeket a sorokat.

 

Ajánlom a könyvemet mindenkinek, aki átélt hasonlókat, és annak is, aki nem. És ajánlom a feleségemnek és a családomnak, akik kibírták velem azt a tíz évet, és az azóta eltelt sok-sok évet is. És ajánlom Tóninak. Aki még később is nagyon sokáig – az utolsó filléremig - a barátom maradt.

 

Ormossy F. Kálmán

2014.12.25.

 

 

Jövök a történetekkel rövidesen!! Vigyor

 

tinta.jpg





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 57
Tegnapi: 112
Heti: 712
Havi: 387
Össz.: 84 273

Látogatottság növelés
Oldal: Előszó
Ormossy F. Kálmán - © 2008 - 2016 - ormossy.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »